József Attiláról

Régen nem igazán szerettem Attilát,

talán csak nem értettem minden momentumát.

Nem tudtam, hogy miért sír egy olyan ember,

kinek mindene megvan, s sorsa eleve elrendelt.

Volt neki családja, igaz néha mostoha,
valakinek ez sem adatott meg e korban.

Úgy hajtotta a nőket, mint más a lovakat,
mégis csüngtek ajkán mint a rosszakarat.

Szidta anyját, ha felelevenedett előtte,
a görnyedt hátú, ki eldobta kölkét örökre.
Akarta az egész világot egyetlen versébe,
aztán kusza szavak egymásutánja lett belőle.

Látta ő a végét, a robogó vonatfélét,
mely apró darabokra töri összetört szívét.
Az ing ujja elszakadt, hatalmas dühe leapadt,
egy árva fiú élete valahol a mélyben leragadt.
 

Minden feminista szexista

 

Minden feminista szexista.

 

Nem első alkalommal fordult elő velem, hogy annyira nagyon túlpakoltam a bevásárlószatyrom, hogy képtelen voltam felcipelni metróból.

 „NŐK…”

Ilyenkor mindig csak egy legyintést kapok a férfiaktól és szépen tovább mennek, vagy szánalmas pillantások közepette mosolyognak egyet gúnyosan. Na, jó, azért néha akad egy-két régi vágású úriember, aki még meghajol a „szexista” nézetek előtt és nem valami jókedvvel, de azért eldobja a cuccomat a lépcsőtetejéig. Mégis hogyan jutottunk el a szüfrazsettől a mai feminista világig? Ezt szerettük volna?

Nagyanyáink választójogot akartak, és a szociális intézkedések nőkre való kiterjesztését. Hát olyan nagy kérés volt ez? Igen! A férfiak hozzászoktak, hogy mi otthon ülünk, gyermeket nevelünk, a politikához ’Isten ments’, hogy egy hajszálnyi közünk is legyen, de még csak a pénzügyekhez se értsünk, mi csak szépen bólogassunk és támogassuk férj urunk mindenegyes füstbement tervét. Majd, amikor mi, nők egyre nagyobb teret nyertünk, a családfők megrendültek. Mi a fészkes fenét fognak kezdeni magukkal ezek a tudatlan egyedek, akik egyebekhez sem értenek, csak locsognak és fecsegnek, meg néhanapján házimunkát végeznek?

Jött a nagy törés, ami talán a mai napig meghatározó. Az értetlenséget a beletörődés és talán a csúfos „vereségre” várás váltotta fel. Úgy voltak vele a férjek, hogy persze, menjen el az asszony dolgozni, úgyse tud semmit csinálni, majd sírva tér haza. Csakhogy nem ez történt. A nők egyetemre jártak, doktoráltak, dolgoznak, cégeket kezdtek irányítani és a férfiak a háttérből ezt tűrték, mert nem volt más választásuk

MA

Akármennyire is feministának tartom magam, azért valljuk be, mindenki egy kicsit szexista is. Erős és magabiztos nőként egyengetem az életem, tervezem a jövőmet, bevásárolok, háztartást vezetek és elnézem, ahogy másoknak ez milyen könnyen megy egy segítőtárs mellett. A fenébe is! A másik felem akkora szexista, mint a Grand Canyon. Jól esik, ha segítenek és a gyengébb nemként kezelnek bizonyos keretek közt: Nem, köszönöm, nem kell segíteni az előléptetésemben. Nem, köszönöm, nem kell helyettem megírnod a beadandót. Nem, köszönöm, nem kell az agyad, mert nekem is van! BIZONYOS KERETEK KÖZÖTT. Meg kell találni az arany középutat… Mert valószínűleg minden feminista nőben ott a szexista férfi alteregó.

Idill

Zajos nappalok,

üres éjszakák.

Hallgatom dalod,

s érzem illatát

a virágnak,

melyet itt hagytál.

Élem az életem.

Nélküled létezni,

úgy érzem, vétkezem.

Erősnek tűnni.

Csak ez számít,

s nem a képzelet.

Télzáró

feloldotta lakattal zárt vastag láncát
majd sietve távozott a tegnap napján
idestova három hónap rideg táncát
járó, vad fagyokat hozó fiatalság.

Képzeletem vásznai

Szállni könnyű, angyalszárnyaim.

Főleg a képzelet szárnyain,

el a határtalan távolba, már

ahol a képzelet maga sem jár.

Elmenni, hatalmas űrt hagyni,

Világot látni, vissza se nézve

a múltat csak magára hagyni,

ez mind túl könnyű végignézve.

Mindennap magad után kutatsz,

de csak néha találsz kincseket.

Miközben másoknak mást mutatsz,

addig a valóság a tükörből integet.

És amikor már tényleg magad vagy,

kritikusok keresik halvány hibáid.

Ekkor fested színessé vásznaid,

s kibontod képzeleted vad szárnyait.

Hattyú-könny

Zimankós őszi reggelen

kereslek ám szüntelen.

Tán könnyű észrevenni, bár

homályod rég távol már.

Tovább állok, a tavasz vár,

Nyílni kívánó akarás.

A rügyek édesen borulnak

a jégszívű, rideg kapuknak.

S itt állok én mint fehér hattyú,

kinek könnye csodaszép azúr

apadni nem különösen kíván,

de majd egyszer nagy árak kínján.